Miután a legutóbbi bejegyzésemet megírtam hétfőn, szinte percre pontosan fél óra múlva csörgött a telefonom. A vonal másik végén pedig nem más volt, mint egy másik Cintia nevezetű hölgy, történetesen a Telenor HR-osztályáról, és behívott állásinterjúra. Nagyjából három hete jelentkeztem egy asszisztens címen meghirdetett állásra, majd a diákszövetkezettől vissza is hívtak másnap. Elmondták, hogy hol lenne a munka, mit kéne csinálni nagyjából és a többi - persze utána rögtön angolul folytattuk a beszédet, mert a stabil nyelvtudás elengedhetetlen megkötés volt. Azóta viszont se híre, se hamva nem volt a dolognak, így letettem róla, hogy a törökbálinti Telenor Házban dolgozzak....
Viszont ez említett előző poszt után a telefonban megegyeztünk egy szerda délután két órai interjúban; én pedig úgy éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem. Annyira akartam ezt az állást! Minden szempontból megfelel, a későbbiekre vonatkozóan pedig jó referencia lenne...úgyhogy húú! :) Szerdán pedig fel is mentem Budapestre, majd elindultam Törökbálintra a dolgozói járattal. Az interjúztatók pedig nagyon közvetlenek voltak, az egész inkább hasonlított egy kávéházi beszélgetésre. :)
Utána délután benéztem a Westendbe a Mellownak nézni felsőket a Pull&Bear-ben, természetesen szerény országunkban nem árusítják ezeket a darabokat. Viszont a beígért jövő hét helyett már aznap délután felhívtak, hogy engem választottak ki! Én komolyan mondom, majdnem elsírtam magam, egyrészt, mert nagyon szükségem volt valami ilyesmi pozitívumra az életemben, másrészt pedig mert elértem egy kitűzött célt. Úgyhogy most mondhatni, eléggé örülök. :)
Tegnap pedig el is mentem a diákszövetkezetbe elintézni az ilyenkor szokásos papírmunkát, aztán pedig elindultam a Déli Pályaudvarra, hogy elérjem a vonatomat. Hát, nem akarom nagyon kritizálni a MÁV-ot, de nem olyan volt az első hosszútávú vonatutam, mint amilyenre számítottam. A 17:16-os Sárbogárd-Dombóvár-Pécs sebes vonattal mentem volna, csak a közben történt balesetek miatt a járatot törölték. A gond csak az volt, hogy erről nem szóltak, és a táblán továbbra is az állt, hogy 30 percet késik...Úgyhogy végül több órányi várakozás után 19:16-kor sikeresen elindultam az első vágányról Simontornyára, ami elvileg kereken 1 óra 28 percig tart. Elvileg. Ebből tulajdonképpen az lett, hogy a masiniszta "vihart látott és megijedt", így bent álltunk egy erdő közepén 30 percet csak úgy, persze eső nem esett, csak néhány villám volt. Utána természetesen elkapott minket a jégeső, szakadt, mintha dézsából öntenék a vizet. Az utána következő állomásokon is többször álltunk 10-15 perceket; mígnem Sárosdon - ha jól emlékszem - a mozdony befuccsolt. Mármint, hogy konkrétan nem akart elindulni! Mondanom sem kell, hogy az idegbaj kerülgetett; mivel már este 10 is elmúlt pár perccel, és szegény mamámat lényegében egész nap várakoztattam. Aztán végül megjavították, vagy a fohászaim hallgató fülekre találtak, mert sikerült fél 11-re megérkezni a lakásba. Úgyhogy kalandos egy út volt, hiszen mindezek mellett a telefonom is az utolsókat rúgta az akksi tekintetében, de persze mindenki hívogatott, hogy mi történik épp. Na de mindegy is, ha legközelebb vonattal utazok, akkor reggeli járatot igyekszek majd elérni, mert akkor még napnyugta előtt tuti leszállok....
A kalandok még nem értek itt véget, reggel arra ébredtem, hogy egy hatalmas nagy, mondhatni gigászi méretű szöcske mászik a fejem felett a falon - reggeli infarktus pipa.
Most viszont már nem ártana készülődnöm, mert megyek a koktélozóba Dórit búcsúztatni, bár szerintem buli nem lesz belőle, mert holnap hosszú nap lesz, és vasárnap kell visszamennem Pestre. Hétfőn pedig remélhetőleg munka-munka-munka! :)
A hétvégére mindenkinek kívánok szép időt, jó bulit, vagy akármit amit szeretne!
Love: Cintijjja :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése