Egy kutyus élete.

A hirdetés képe, ami alapján beleszerettem a kutyusba. Annak ellenére, hogy anyum másikat akart - egészen pontosan Lilit, a tesóját. 

Az első képek egyike, aznap készült, amikor anyuék hazavitték. Én épp spanyolon ültem, de elküldték mms-ben. :) 

Ezen a képen még névtelenül alszik szegényke, ugyanis nem sikerült megállapodnunk egy névben sem a többiekkel majdnem két hétig. Felmerült a Dió és miegymás, de mindenképp i-re végződő nevet akartunk, mert elvileg a kutyák jobban megjegyezik. Így lett belőle Szemi, de ha mérges vagyok, csak annyit mondok neki indulatosan, hogy 'Samantha, elég legyen!' 

Ezt a képet a szobaajtómból lőttem, ez várt, mikor ébredés után kiléptem. Egy Paksi Hírnökkel kevesebb!

Az első kutyatali egyik képe, ő pedig nem más, mint a tesó, Lili - akit az anyu annyira akart. Ha máshogy nem, hát ilyen formában azért tud vele is találkozni. 

A kert részleteinek felfedezése. Itt egészen pontosan az előző kutyusunk, a Suzy sírjánál van. :)

Az ágyamon játszott - hát meglepődött, mikor betakartam a pléddel, de sikerült kimászni alóla. 

Ez egy múlt heti kép, éppen filmet néztem, amikor elkezdett játszani a lábammal. Mikor rászóltam, hogy ne harapdáljon, rögtön meghunyászkodott - mintha nem lenne igazi rosszcsont. 

Az egyik legkedvesebb játék, A Nyuszi. Még a kertet is megjárták együtt. 

--------------------------------

Hát, ő lenne a mi tüneményünk. Nem mondom, hogy nincs vele gond, hiszen előszeretettel pisil az ülőgarnitúrára, hogy a többit ne is említsem - de megéri kutyát tartani. Nem tudnám elképzelni az életemet egy ilyen hűséges háziállat nélkül. S bár a cicák is vonzanak - na jó, minden állatka, amit dögönyözni lehet - de azért mégiscsak 'kutyás' vagyok. 

Love: Cintijjja :) 

Heti kalandok

Miután a legutóbbi bejegyzésemet megírtam hétfőn, szinte percre pontosan fél óra múlva csörgött a telefonom. A vonal másik végén pedig nem más volt, mint egy másik Cintia nevezetű hölgy, történetesen a Telenor HR-osztályáról, és behívott állásinterjúra. Nagyjából három hete jelentkeztem egy asszisztens címen meghirdetett állásra, majd a diákszövetkezettől vissza is hívtak másnap. Elmondták, hogy hol lenne a munka, mit kéne csinálni nagyjából és a többi - persze utána rögtön angolul folytattuk a beszédet, mert a stabil nyelvtudás elengedhetetlen megkötés volt. Azóta viszont se híre, se hamva nem volt a dolognak, így letettem róla, hogy a törökbálinti Telenor Házban dolgozzak....

Viszont ez említett előző poszt után a telefonban megegyeztünk egy szerda délután két órai interjúban; én pedig úgy éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem. Annyira akartam ezt az állást! Minden szempontból megfelel, a későbbiekre vonatkozóan pedig jó referencia lenne...úgyhogy húú! :) Szerdán pedig fel is mentem Budapestre, majd elindultam Törökbálintra a dolgozói járattal. Az interjúztatók pedig nagyon közvetlenek voltak, az egész inkább hasonlított egy kávéházi beszélgetésre. :) 

Utána délután benéztem a Westendbe a Mellownak nézni felsőket a Pull&Bear-ben, természetesen szerény országunkban nem árusítják ezeket a darabokat. Viszont a beígért jövő hét helyett már aznap délután felhívtak, hogy engem választottak ki! Én komolyan mondom, majdnem elsírtam magam, egyrészt, mert nagyon szükségem volt valami ilyesmi pozitívumra az életemben, másrészt pedig mert elértem egy kitűzött célt. Úgyhogy most mondhatni, eléggé örülök. :) 

Tegnap pedig el is mentem a diákszövetkezetbe elintézni az ilyenkor szokásos papírmunkát, aztán pedig elindultam a Déli Pályaudvarra, hogy elérjem a vonatomat. Hát, nem akarom nagyon kritizálni a MÁV-ot, de nem olyan volt az első hosszútávú vonatutam, mint amilyenre számítottam. A 17:16-os Sárbogárd-Dombóvár-Pécs sebes vonattal mentem volna, csak a közben történt balesetek miatt a járatot törölték. A gond csak az volt, hogy erről nem szóltak, és a táblán továbbra is az állt, hogy 30 percet késik...Úgyhogy végül több órányi várakozás után 19:16-kor sikeresen elindultam az első vágányról Simontornyára, ami elvileg kereken 1 óra 28 percig tart. Elvileg. Ebből tulajdonképpen az lett, hogy a masiniszta "vihart látott és megijedt", így bent álltunk egy erdő közepén 30 percet csak úgy, persze eső nem esett, csak néhány villám volt. Utána természetesen elkapott minket a jégeső, szakadt, mintha dézsából öntenék a vizet. Az utána következő állomásokon is többször álltunk 10-15 perceket; mígnem Sárosdon - ha jól emlékszem - a mozdony befuccsolt. Mármint, hogy konkrétan nem akart elindulni! Mondanom sem kell, hogy az idegbaj kerülgetett; mivel már este 10 is elmúlt pár perccel, és szegény mamámat lényegében egész nap várakoztattam. Aztán végül megjavították, vagy a fohászaim hallgató fülekre találtak, mert sikerült fél 11-re megérkezni a lakásba. Úgyhogy kalandos egy út volt, hiszen mindezek mellett a telefonom is az utolsókat rúgta az akksi tekintetében, de persze mindenki hívogatott, hogy mi történik épp. Na de mindegy is, ha legközelebb vonattal utazok, akkor reggeli járatot igyekszek majd elérni, mert akkor még napnyugta előtt tuti leszállok....

A kalandok még nem értek itt véget, reggel arra ébredtem, hogy egy hatalmas nagy, mondhatni gigászi méretű szöcske mászik a fejem felett a falon - reggeli infarktus pipa. 

Most viszont már nem ártana készülődnöm, mert megyek a koktélozóba Dórit búcsúztatni, bár szerintem buli nem lesz belőle, mert holnap hosszú nap lesz, és vasárnap kell visszamennem Pestre. Hétfőn pedig remélhetőleg munka-munka-munka! :)

A hétvégére mindenkinek kívánok szép időt, jó bulit, vagy akármit amit szeretne!

Love: Cintijjja :)

Egy hónap.

Na jó, azért nem teljesen. Mindösszesen 23 nap, de az is elég hosszúnak tűnt. A június végeláthatatlannak tűnt. Mintha sosem akarna abbamaradni ez az egész. Folyton csak tanulni, tanulni, tanulni -  de ezzel persze nem voltam egyedül. Tudom, ilyenkor a felnőttek - a dolgozó felnőttek - rögtön rá is vágják, hogy "bezzeg a régi szép idők, mikor csak tanulnom kellett" vagy, hogy "visszasírod te ezt még". Meglehet, hogy így lesz, nem tagadom. De egyelőre nem a jövőben élek, a jelen pedig most van, és fárasztó. Fárasztó volt a folytonos tanulás, fárasztó volt a folytonos megfelelni akarás. De fárasztó volt az is, hogy minduntalan ismételgettem: menni fog. 

Ez pedig be is következett, bár - túlzott maximalista jellememből adódóan - szerintem alul teljesítettem az önmagam számára felállított mércén. Az angol emeltet 4%-kal szerettem volna jobbra, ha nem többel, és az infót nem lett volna rossz 90% felé megcsinálni. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha elérem a kitűzött célt sem lettem volna elégedett. Ez a fránya maximalizmus! Arról pedig még nem tudok nyilatkozni, hogy felvesznek-e jövőre oda, ahova már tavaly is menni akartam; hiszen addig vár rám egy nyelvvizsga, jövő májusban pedig a szakvizsgák. Ez pedig még mind a jövő zenéje. 

És, hogy mi más történt? Így visszagondolva én magam sem tudom. Munkát sajnos nem sikerült találni, pedig jelentkeztem egy csomó helyre. Nem is az zavar, hogy nem jön össze, hanem ahogy nem jön össze. Úgy gondolom, hogy ha már én veszem a fáradságot, hogy megírjam a jelentkezést és a munkának megfelelően alakítsam az önéletrajzot; akkor a munkáltatók is vehetnék a fáradságot a válaszra. Egyre inkább kiábrándultam ebből az egész rendszerből, hiszen aki akarna dolgozni nyáron, sem kap munkát. Na de ilyen az élet, nem lehet mindent egyszerre! :) 

Szeptembertől valószínűleg kollégista leszek - életemben először. Anyum kicsit aggódik is, mert hozzám hasonlóan ő sem bízik meg feltétlenül másokban; és fél, hogy esetleg ellopnak tőlem ezt-azt. Mondjuk egy laptopot, ami azért kicsit hazavágná a költségvetésemet. Jó lenne albérletbe menni, de erre egyedül nem látok nagy esélyt - és eddig nem tudok olyanról, aki szeptembertől júniusig ugyanúgy albiba menne, és még nincsen lakótársa. Ilyen az én szerencsém? 

De persze minden jó lesz. Mindig minden jó lesz. Annak kell lennie. 

Love: Cintijjja :)