Ma kezdtem el két éve blogolni. Várjunk csak! Ez nem egészen igaz, ugyanis már hetedikes vagy nyolcadikos koromban is lelkesen posztoltam az aktuális hangulatomról, suliról és úgy általában az életről. Azt a blogot mindig elfelejtem még magam előtt is megemlíteni, mikor az írásról gondolkozok.
A blog, amit két éve kezdtem, olyan, mint holmi amerikai sikersorozat. Teli van kétséggel, szerelmes pillanatokkal, boldogsággal; a másik részről viszont kudarccal, könnyekkel és megbánással. Még nem voltam 17, amikor belevágtam, most lassan betöltöm a 19-et. Örülök, hogy megírtam mindent, ami az elmúlt két év során történt velem, mert úgy gondolom, hogy a fiatalkor az, amire tényleg érdemes emlékezni. Ha nem így lenne, nem tanulnánk a hibáinkból és nem jutnának eszünkbe a régi apró dolgok, melyek hajdanán boldoggá tettek.
Tény és való, hogy kaptam hideget-meleget, részben a gondolkodásmódom, életfelfogásom miatt, részben pedig azért, hogy mindezt leírom, ráadásul nyilvánosan. Mindig azt hangoztattam, hogy nem zavarnak a negatív kritikák és mondhatni rájuk sem hederítek. Ez nyilvánvalóan nem igaz. Hihetetlenül lesújtva tudom érezni magam, mikor a fülembe jut néhány ember véleménye erről az egész írás-dologról. Ők lehetnek olyanok, akiket nem is ismerek, vagy olyanok, akik régen fontosak voltak számomra, de ez lényegtelen is. Mert megbántanak azzal, ahogy az én életem felett törnek pálcát. Azzal, ahogy ítélkeznek felettem, holott olykor ők nem mernek szembesülni a saját hibáikkal vagy tetteikkel. Félreértés ne essék - én nem utálok emiatt senkit. Csak sajnálom, hogy esélyt sem adnak arra, hogy megértsék: nekem fontos az írás. Mindig is az volt és mindig az is marad.
Ennyi volt az első bejegyzés...végszóként pedig csak annyit, hogy lehet, hogy minden kezdet nehéz, de ettől még érdemes belevágni valami újba, másba.
Love: Cintijjja :)