Április.
Ha az elmúlt hónapra gondolok, hihetetlenül vegyes érzelmeim támadnak. Leírni sem tudom, mekkora fordulat következett be az életemben, és nem is csak egy téren. Az első és egyben talán a legfontosabb változás: kapcsolatban vagyok. A második és egyben a legváratlanabb fordulat: már nem erősítem tovább az Ibiza személyzetét. És ami annyira nem lep meg, az az, hogy a kettő szorosan összefügg egymással. Ez az egész Ibizában kezdődött, és az jutott eszembe, hogy ha nem kezdek el ott dolgozni, akkor most minden másképp lenne. Emiatt köszönettel tartozok egykori főnökeimnek a lehetőségért, hogy közel másfél éven át ott lehettem.
S bár boldog vagyok, hogy nem vagyok a munkahelyhez kötve szombatonként, kicsit mégis fáj az elválás. Igen, nagyon megszerettem ott dolgozni, bár tény és való, hogy rengeteget sírtam, de ez inkább az én gyenge könnycsatornáimnak köszönhető. Ha fáradt voltam és még be is szólt valaki, egyszerűen nem tudtam máshogy lereagálni. Szeretném azt hinni, hogy én csak pozitívat adtam a helynek, a személyzetnek és a főnökségnek is egyaránt; annak ellenére, hogy az elválás mikéntje a legkevésbé sem nevezhető szépnek. Nem fogom elmesélni, hogy mi történt, mert tényleg belefáradtam az egészbe. Úgy érzem, hogy megpróbáltam teljesen felnőttként kezelni a dolgot, de az végképp az utolsó csepp volt, amikor egy szombaton mindenki került és körülbelül véres rongyként kezelt. Ok nélkül, ezért akadtam ki. Akkor már éreztem, hogy ez lesz az utolsó estém, és sírtam is rendesen, mert én minden lezárást megsiratok. Vasárnap még megtudtam pár dolgot, akkor majdnem fel is hívtam őket, de még minden korábbi ellenére is úgy gondoltam, hogy megérdemlik, hogy szemtől szemben mondjak fel, így következő szombatra halasztottam a dolgot. Így nekem is lett volna esélyem lezárni ezt a pultozós korszakot, és a lelkem is nyugodtabb lett volna. Nem így alakult, kedden kaptam Facebookon egy levelet, melyben egy alaptalan vád miatt kirúgtak. Az indokként felhozott dolog sosem hagyta el a számat, terjeszteni meg pláne nem terjesztettem ilyet. Később megtudtam, hogy ők már vasárnap hajnalban tudták, hogy ki akarnak rúgni, mégsem voltak képesek a szemembe nézni. Nem merték felvállalni, amit gondoltak és nem hagytak esélyt arra, hogy megvédjem magam és másokat. Ez fáj, és az, hogy miattam a Veszta is repült. Ezt nagyon sajnálom. Ahhoz pedig véleményt sem fűzök, hogy meggyanúsítanak olyannal, hogy belenyúlok a kasszába, ez egyszerűen sértő és ha csak belegondolok is remegek az idegtől. Nem ezt vártam volna másfél év után, és azt sem, hogy Facebookon "szakítanak". Tényleg nem érdemlek meg soha egy rendes lezárást sem? Több, mint egy évtized után a Tűzvirág irodába sem mehettem be elbúcsúzni, elmondani, hogy kilépek. Most másfél év után is ezt kapom, de tényleg csak ennyit érdemlek?
Nem csodálkozom azon, hogy folyton magamat okolom mindenért, pedig nem kéne. Egyszerűen el kéne fogadnom, hogy a világon nem minden ember kezeli a dolgokat egyenesen, őszintén, és nem mindenki gondolkozik úgy arról, hogy mi a helyes egy adott szituációban, mint én. Mikor ez az egész ügy volt, úgy gondoltam, hogy én soha többet nem teszem be oda a lábam sem vendégként, sem munkaerőként. Ennek ellenére ismerem magam annyira, hogy tudjam: egyszer igenis el fogok menni hozzájuk. Azt akarom, hogy a szemembe nézzenek, ha képesek. Szeretném, ha bocsánatot kérnének azért, ami tettek, és nem csak tőlem, mert nem ezt érdemeltük. Azonban eltelik még egy kis idő, és már erre sem fogok vágyni. Egyszerűen csak lezárom, a pultozásra szép emlékként gondolok, rájuk pedig majd úgy, ahogy ők kezeltek.
Végezetül megpróbáltam összeszedni a legemlékezetesebb pultos pillanataimat, de lehet, még összedobok egy posztot a teljes képsorozatnak. :)
Love,
Cintijjja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése