Érzések.

Tegnap végre megértettem. 

Megértettem azt, amit eddig képtelen voltam. S bár valahol mélyen talán mindig is sejtettem, hogy ez a helyzet, de így, hogy te magad mondtad ki, végre kinyílt a szemem. Megértettem. 

Elmondtad, hogy mennyire tisztelsz azért, hogy képes vagyok szétválasztani a munkát és az érzéseimet; mert te nem tudnád. Hogy neked rosszul esne látni a volt szerelmeidet másokkal és biztos kijönnél a sodrodból. Mert hogy te - bár eltelt akármennyi idő már - nem veszed semmibe Ikszet, Ipszilont és Zét sem. 

És akkor értettem meg. 

Akkor, amikor felsoroltál mindenkit a múltadból, aki jelentett neked valamit. 

Mindenkit, csak engem nem. Mert én "más eset" vagyok, mondtad. Akkor esett le, hogy nem akartál engem teljes szívből, nem akarsz most sem és valószínűleg nem is fogsz akarni. Nem mondom, hogy soha, mert soha ne mondd, hogy soha. Ez egyszerűen így alakult, én nem hibáztatlak már érte. 

Hibáztattalak, mert nem tudtam megérteni: miért? Mit rontottam el megint? Talán nem voltam elég jó neked? Nem mernél velem mutatkozni, felvállalni? 

Szombatonként pedig, mikor megjelentél a termemben, újra és újra felszakadt a seb, vele együtt pedig az összes régi sérelmem is. És sírtam, rengeteget sírtam, mert képtelen voltam megérteni. 

Magamat hibáztattam, magamat utáltam azért, amiért képtelen voltam ismét egy normális párkapcsolatot összehozni, holott nem teljesen rajtam múlt a dolog. 

És akkor eljöttél tegnap is. Nem voltam veled bunkó, igyekeztem normális lenni, hogy lásd: nem utállak téged. Soha nem is utáltalak, inkább magamat utáltam, hogy képtelen vagyok nem kedvelni téged. Igyekeztem olyan lenni veled, amilyen régen voltam, hogy lásd: itt vagyok. Még mindig itt vagyok. 

És akkor te kiöntötted a lelked, megosztottad problémáidat, bár lehet nem is emlékszel rá. Elmondtad, hogy sokan hajtanak rád, de te most egy valakire hajtasz. Egy pillanatra megdobbant a szívem, hátha...majd mondtad, hogy 16 éves, mert úgy érzed, hogy az a korosztály nem rúg beléd, nem bántanak meg többet. 

Az volt az a pillanat, amikor összeállt a kép és minden a helyére került. 

Megértettelek. 

Nagyon fájt, sírtam legbelül, de könnyeket már nem tudok ejteni. 

Felesleges.

El kell, hogy engedjem ezt az egészet. Lehet, hogy nehéz lesz, lehet, hogy nem. Neked pedig a legnagyobb őszinteséggel kívánom - bár ezt nem biztos, hogy elhiszed nekem - azt, hogy megtalálod azt, akit keresel. Aki nem bánt meg és aki úgy szeret majd téged, ahogy te őt. Remélem, hogy inkább előbb, mint utóbb rájössz, hogy nem kell 15-16 évesekkel kezdened amiatt, mert nem vagy elég jó. Mert az vagy, jó ember vagy, akit megbántottak. Sokszor. De remélem egyszer elmúlik a fájdalmad és megtanulod értékelni önmagad, azt, aki vagy.  

És ha ez egyszer így lesz, akkor majd tudatosulhat benned, hogy az egésznek az oka talán az, hogy nem jó ajtón kopogtattál. 

Idővel pedig majd a helyes ajtót is sikerül megtalálnod. 

Cintijjja