Most eléggé elkéstem a szokásos évösszefoglaló bejegyzésemmel; de igazából ezt nem tudom mire fogni. Akárhányszor ültem neki az írásnak, valami visszafogott - vagy a lustaság, vagy nem is tudom mi. Az igazság az, hogy nem akartam visszagondolni a mögöttem hagyott évre. Nem akartam szembenézni a kegyetlen valósággal: elértem a mélypontot, ha lehet ilyet mondani. Sokak szerint ez akkor kezdődött, amikor január elején kiléptem az együttesből, mások szerint pedig amikor "véget ért az első szerelem". Ezek közül egyik sem igaz, ebben teljesen biztos vagyok, bár való igaz: faképnél hagytak, de ő nem az első szerelem volt, az illetőt nem nevezném meg. És igen, ennek a tetejébe jött az is, hogy véget vetettem Tűzvirágos karrieremnek. Utána következhetett még egy elfuserált kapcsolat; amit valójában csak én értékeltem túl és mára már harag sem maradt bennem. Április utolsó hétvégéje nagyon nehéz volt: pénteken ballagás, szombaton pedig szembesültem a ténnyel, hogy jó pár hétre a Barátság extrákkal című filmbe keveredtem (ami akkor még nem is létezett!) akaratomon kívül, happy end nélkül. Kár, hogy ez két nappal az érettségi előtt derült ki számomra. A hab a tortán pedig az volt, hogy ekkor volt az első olyan Táncgála hosszú-hosszú évek után, amin én már nem szerepeltem. S bár nem hiányzik a Tűzvirág; azért a régi társaság és a rengeteg közös élmény sosem fog feledésbe merülni. S képzeletben már vissza is repültem májusba, ami egyértelműen az érettségi és a nyelvvizsga jegyében telt. Lassan időszerű lett egy újabb pofon is: nem sikerült a felsőfokú angol; szóbelin egészen egyszerűen két pont hiányzott. Időszűkében pedig már nem tudtam elmenni még egyszer...amiből pedig egyenesen következett, hogy nem vesznek fel semmi általam megjelölt helyre; mivel elbuktam 40 pluszpontot. Úszott az ELTE nemzetközi tanulmányok és minden más is. Mondanom sem kell, hogy elég merész tett volt, hogy gyakorlatilag mindent egy lapra tettem fel, hiszen 412 volt e legkisebb pontszám, amit megjelöltem, és 452 a legtöbb. Nem jött jól a 40 pont mínusz, na. :)
Aztán elkezdődött a nyár. Annyira el voltam keseredve, hogy teljesen belemerültem az önsajnálatba, bár ezt a külvilág nem vette észre. Rettenetesen éreztem magamat a bőrömben, noha bizonygattam, hogy semmi gáz, nem vettek fel, és? Ez nem így volt. A tetteim viszont helyettem is beszéltek. Folytonos bulizásba fojtottam bánatom és súlyos hibákat vétettem. Egyik közülük tönkretett egy barátságot, aminek a helyreállításán a mai napig is dolgozok. [Viszont ezen a ponton megjegyezném, hogy igen, én teljesen tisztában vagyok azzal, hogy mit tettem és meg is bűnhődtem érte. Ám ez egyesegyedül azt a személy jogosítja fel arra, hogy ellökjön magától Bongóban, akit megbántottam. Mást nem, sőt, aki ezt csinálta, neki arra sincs joga, hogy rám vessen követ. Azt pedig majd a Noémi eldönti, hogy fel akar-e lökni, ha az útjába kerülök.]
Augusztusban még mindig nem tudtam, hogy mi lesz velem szeptembertől és kedvem sem volt gondolkozni rajta. Egyszerűen nem érdekelt semmi. Csak el akartam tűnni szem elől, leginkább a sajátom elől, bár ez lehetetlen. Hogy is mondják ezt? Elsüllyedtem szégyenemben. Igen, hihetetlen módon szégyelltem magam. Aztán egy napon a kutyánk, akivel együtt nőttünk fel, itt hagyott minket. Hajnalban történt és én végig mellette voltam, mert megígértem neki este. Tudtam, hogy az lesz az utolsó napja, úgyhogy nem feküdtem le aludni sem. Nem akartam megszegni a neki tett ígéretemet. Annyi szeretetet kaptam tőle, hogy leírni sem bírom. Az Ingriddel mindketten ott voltunk neki a végén. Másnap a csend elviselhetetlen volt a házban. Egy nappal a Suzy halála után kaptam a hírt, hogy a Szilvi begyógyszerezte magát. A nő, akit 12 éves korom óta ismerek, aki a boltunkban dolgozott és akivel minden nap beszéltem; feladta. A mentősök még épp időben érkeztek, de a bevett mennyiség túl nagy és sajnos visszafordíthatatlan károkat okozott. Nem akartam elhinni, amikor először mondta apu. Egyszerűen nem. 
Ekkor jelentkeztem stewardessnek, és át is mentem a rostán. Elmehettem volna. Elfuthattam volna minden és mindenki elől; így soha nem kellett volna szembe néznem az egésszel. Azonban az utolsó pillanatban visszaléptem - én magam sem tudom, hogy miért. Talán a maradék önbecsülésem szólt, hogy inkább hozzam helyre a dolgot és éljek azzal a tudattal, hogy legalább nem futottam el. Hogy szembenéztem ennek az egésznek a súlyával, legfőképp a következményekkel. Időközben jelentkeztem egy médiaakadémiára újságírónak, ahová visszahívtak, ami egy 19 éves számára nagyon nagy megtiszteltetés - ugyanis 35 feletti nőkkel versenyeztem a bejutásért; akik lássuk be, többet éltek s többet tapasztaltak már meg, mint én. Huszonöten voltunk körülbelül, ebből 15-18 embert vettek fel, és én nem voltam köztük. Ismételten. Rosszul éreztem magam megint, azonban nagyjából ekkor indult el bennem a folyamat, hogy összeszedjem magam. Ebben az is sokat segített, hogy a suliban van pszichológia és önismereti óránk is, aminek hatására gyakrabban elmélkedtem a dolgaimon. Hogy ki is vagyok, mi voltam és merre tartok. Eltelt egy időbe, míg összeszedtem magamat, ehhez az is társult, hogy nem jártam el szórakozóhelyekre egy darabig. Még szülinapi bulit sem tartottam és ajándékokat sem vártam. Egyszerűen nem tudtam ünnepelni. Azért a barátnőim, akik annak ellenére kitartottak mellettem, hogy én már elfordultam magamtól; ezt nem hagyták annyiban, ezért zárt körben, négyen ünnepeltünk.
November végére azért sikeresen összeszedtem magamat, ez valószínűleg a közérzetemen is meglátszott; aminek pedig eredménye is lett. Ezt a kis információt azonban megtartom magamnak még. :)
Ez volt számomra 2011, maga a rémálom. Nagyon örülök, hogy vége lett az évnek és magam mögött hagyhatom. Bár tudom, hogy ez sok tekintetben nem jelent tiszta lapot is, de nekem elég a tudat, hogy újult erővel vethetem bele magamat az életbe! :)
Love: Cintijjja :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése